Lilla kicsi gyerek kora óta imádja a kutyákat, így számára egyértelmű volt az is, hogy a középiskolai kötelező 50 órás közszolgálatot valamilyen kutyás helyen fogja tölteni. De a menhelyen való önkéntessége nem akkor kezdődött, hanem már sokkal korábban. Kutyák iránti szeretete és jószíve kiemelkedő és nagyon jó példa mindenki számára! Fogadjátok szerettel Lilla szavait az önkéntességről.
Hogyan jutott eszedbe a menhelyi önkéntesség?
Igazából nem a középiskola volt az első alkalmam a menhelyen, már általános iskola hetedikben voltam kint a barátnőmmel. Mindig szerettem a kutyákat. Gyerekként, amíg nem volt Facebook, a barátnőmmel állandóan az utcán voltunk. Akkoriban még sokkal több kutya volt kint, szabad ki-be járással. Mi mindig megfogtuk őket, becsengettünk a házakba, hogy megkérdezzük oda tartoznak-e. Szóval igazából kicsi koromtól volt már kapcsolatom a kóborló kutyákkal. Többször voltam kint a menhelyen, a középiskolában pedig egyértelmű volt számomra, hogy majd kutyákkal kapcsolatos közszolgálatot szeretnék teljesíteni. Aztán amikor oda kerültem, hogy választani kellett az iskola által kínált listából, kiderült, hogy nemhogy a menhely, de semmilyen állatokkal kapcsolatos opció nincs. De nem adtam fel, hanem utána jártam, milyen módon lehetne a Csabai Állatvédők által üzemeltetett csabai menhelyet is felvenni a listára. Szerencsére sikerült elintézni, így ők is felkerültek a lehetséges opciók közé, úgyhogy náluk tudtam tölteni a kötelező 50 órámat.
Milyen volt az első benyomásod a menhelyről?
Mint említettem 12-13 éves voltam körülbelül, mikor először kimentünk a barátnőmmel. Nem emlékszem semmi sokkolóra vagy kifejezetten meglepőre. Az első pár alkalommal, amíg a menhely nem ismerte, mennyire tudunk bánni a kutyákkal, mindig ugyanazokat adták nekünk sétáltatásra. Kisebb termetű, biztonságosan vihető kutyákat. Majd később, mikor belejöttünk és rutint szereztünk, kértük, hogy más kutyákat is szeretnénk sétáltatni. Nem csak a biztonságos padlócirkálókat. 🙂 Persze ekkor már idősebbek voltunk és a menhelyen is jól ismertek minket, így kaptunk már mindenfélét.
Amit fontosnak tartok elmondani, hogy sokan azt gondolják, ezek a kutyák mind azért kerülnek be, mert agresszívek vagy bármilyen egyéb viselkedési problémájuk van. Én ezt nem tapasztaltam. Hatalmas energia van sokukban, ezért főleg a séta elején erősen kell fogni a pórázt. De agressziónak jelét nem láttuk sosem. Ha egy kutya alapvetően veszélyes, akkor nem is adják ki sétáltatásra!
Milyen feladatokat látsz el, mint önkéntes?
Főleg sétáltatok, de előfordult, hogy segítettem az adományba kapott eledelek, tápok válogatásában, rendszerezésében is. Illetve nyáron kisebb kutyákat fürdethettünk is.
Mit gondolsz, hogyan lehetne több embert motiválni az önkéntességre?
Szerintem alapvetően nincs elég információ erről a köztudatban. Az emberek többsége nem tudja, mit lehet önkéntes jelleggel csinálni, miben tudnak segíteni. Azt gondolják, az egyetlen, amit tehetnek, ha pénzt adnak vagy esetleg élelmet adományoznak. De a fizikai segítség, mint ismert opció, nem szerepel a palettán, valahogy meg se fordul az emberek fejében.
Ezen felül sajnos többség ráadásul azt gondolja, hogy a menhelyeken beteg, sebes, rémes állapotú kutyák vannak, akiktől akár el is lehet kapni valamit. Akárkinek mesélek az önkéntességről, mindig meglepődik, hogy egyáltalán nem olyan, mint ahogyan elképzelik, hanem egy nagyon vidám, kikapcsolódásra szuper program.
Illetve amit még tapasztalok, hogy az emberek többsége sajnos inkább ül a Facebook vagy Instagram előtt órákat, esetleg mindenféle kifogást keres, miért nem ér rá, ahelyett, hogy pl kimenne egy menhelyre, vagy részt venne akármilyen szabadidős, és netán még önkéntes tevékenységben is.
Mondj 3 dolgot, amiért jó kimenni egy menhelyre önkénteskedni?
Az önkéntesen történő segítség szerintem önmagában csodás érzés. Aki bármilyen formában, emberekkel vagy állatokkal kipróbálta már, az tudja, miről beszélek. Ahogy szokták mondani, adni a legjobb dolog…
Egyébként szerintem nagyon érdekes, hogy minden kutya más személyiségű, mindegyikkel egy kicsit másképpen kell kommunikálni. Nekem ez is mindig egy élmény. De ami a leginkább megérint és amiért a legjobban szeretek kimenni az az, hogy akármi is történt velük korábban, mindig tudnak bízni az emberben. Szerintem ez nagyon megható, és mással nem összehasonlítható élmény.
Nagyon szépen megírt, komplex poszt. Sok ilyet, jó volt olvasni.
Köszönöm szépen a hozzászólást és a kedves véleményt is! 🙂