Timit, Racsni gazdáját kicsit több, mint 10 éve ismerem, de nem vagyunk napi szintű kapcsolatban. Timi nem posztolgat olyan gyakran a Facebookon, így felkaptam a fejem, amikor egyik nap feltett egy képet egy fekete kölyök kutyáról, aki elképesztően cuki volt, de a csibészség már akkor is kiült a pofijára. Mint kiderült, Timiék örökbe fogadták és ezzel egyidejűleg meg is kezdődött az ő közös, kalandos életük. Fogadjátok szeretettel Racsni történetét!
A kutyás múlt
Gyerekkoromban vidéken éltünk, és voltak kutyáink, bár nem igazán lehet összemérni azt azzal, amit ma a felelős állattartásról gondolok… De a lényeg, hogy igazából már akkor is nagyon szerettem, hogy több négylábú is körülvesz, nekem ez mindig fontos volt. Aztán sok-sok évig teljesen más élethelyzetek váltották egymást (költözések, kollégium és közös albérlet), de mindig is úgy gondoltam magamra, akinek majd lesz kutyája. A (most már) férjem aztán partner volt a tervem megvalósításában, így elérkezett az idő. És közben mindketten úgy éreztük, ezzel szintet is lépünk, hisz’ innentől már nem csak ketten leszünk.
Hogyan döntötted el, milyen kutyád legyen?
Egy jó ideje már nem is gondolkodtam fajtatiszta kutyában az örökbefogadás előtt sem, de nem volt meg egyértelműen a zsánerem. Úgy éreztem, az igazit majd megismerem. A bohókás kócos keverékeket különösen szerettem, de volt, hogy egy kis fekete varázsolt el egyszer a vonaton. Így utólag tapasztaltabb fejjel, akadtak olyan kívánalmak is, amik teljesen feleslegesek voltak. Hogy például mekkora is a kutya. Ugyan Racsni nagyobb lett kicsit, mint gondoltuk, de ez teljesen mellékes. Az már inkább, hogy valószínűleg terrier vér is került bele sok más egyéb közé, és ezért pörög néha a fejünkön. Szóval azt pl. eldöntöttem, hogy terriert nem szeretnék, és hát ez lett belőle.
Viszont amiben 100%-ig biztosak voltunk, hogy menhelyről szeretnénk kiskutyát. És igen, hogy kölyök legyen, mert akkor könnyebb, hisz’ mi neveljük. Hát persze! (Ja, nem…)
A kezdetekhez visszakanyarodva, az elhatározás után elkezdtem követni szimpatikus menhelyeket, és így láttam meg egyszer csak a kis 5 hónapos fekete kutyus fotóját. Aztán ahogy teltek a napok, újra és újra megnéztem. Innen már nem volt visszaút.
Az örökbefogadás menete
Emlékszem egy vasárnapon mentünk megnézni őt a szentendrei Árvácskába. Annyit lehetett tudni a történetéről, hogy az 5 kölyköt az anyával együtt Miskolc környékéről mentették, gyakorlatilag az utcáról. Ha minden igaz, Racsni a két kölyök közül volt az egyik, akiket már úgy szedtek össze máshonnan, elválasztva őket az anyától. Innen indult ő, és akkor már testvérei közül csak ő maradt a menhelyen, amikor megérkeztünk. Igazából nem tudom ugyan minek kellett volna történnie, hogy ezek után ne döntsünk mellette. Naív és tapasztalatlan fiatalok, és egy barna kiskutya szempár. Így hát pár nap alatt beszereztük a “kezdő csomagot”, és visszamentünk érte. Chippel és kötelező oltásokkal ellátva hoztunk el. 15.000 forintot fizettünk az Árvácskáknak ezért. Illetve a későbbi ivartalanítást pedig vállaltuk az örökbe fogadási szerződésben. És innen kezdődött a közös kaland!
A hétköznapok
Pár napot otthon maradtam vele, hogy megszokja az új helyet. Bár vele ilyen problémák pont soha sem voltak utána sem, nem sírt és nem pánikolt, ha egyedül hagytuk a lakásban. Természetesen kb. 1 éves koráig alakított itt-ott a lakáson, de különösebb horror történekünk nincs. Esetleg egy-két vicces. Valamennyire szobatiszta volt, mert a menhelyen a kölyökházból egy kifutóra jártak ki a kennelből. Nálunk ehhez az erkély hasonlított a legjobban. De aztán hamar megtanulta a rendet.
Racsni kezdetben valóban nyugodt és gyámoltalan kiskutyának tűnt, ahogy őt leírták. De aztán jártunk kutyaoviba is, hétköznaponként kutyák közé, és szépen lassan egyre elevenebb lett. És amikor már nem félt mindentől az utcán, kinyílt a csipája is. Kezdetben biztosan sok mindent rá is hagytunk, amit nem kellett volna. Mindenesetre idővel jelentkeztek aztán kisebb-nagyobb problémák a pórázos séták során is, de ennek köszönhetően a közös tanulás is kezdetét vette. Azóta is járunk időnként trénerhez, Racsni imádja a feladatokat, szeret új trükköket tanulni, és eközben el is felejt rosszalkodni.
Sokat járunk a Gellért-hegyre sétálni, igazán szerencsések vagyunk, mert nagyon jókat lehet bandázni fent, a gazdikkal is. Igazából ez is nagyon pozitív hozadéka a kutyázásnak. Racsni három éve van velünk, és szerencsére unalmassá azóta sem vált vele az élet. Bőven van mit tanulni, új közös hobbikat kitalálni. Borzasztóan kíváncsi mindenre, be kellett látnunk, hogy ő soha sem lesz az a békésen cammogó és a külvilágot teljesen ignoráló zen kutya. Meg is kapta a tasmán ördög becenevet.
Néha elviszem magammal futni, most közös családi bringázást is tervezünk kipróbálni, mert kiderült, hogy azt is élvezi. Csak valami történjen! Nagy mázlink van vele, mert szeretünk túrázni járni, és abban (is) fáradhatatlan. Eddig a leghosszabb közös kirándulás 35 km-es teljesítménytúra volt, a végén is még a botokért rohangált.
Ezen kívül jön velünk a kempingezős nyaralásinkra és kisebb kiruccanásokra, gyakorlott autózó és kompozó kutya. És hát, a gettóban született kis vakarcs, most három havonta kutyakozmetikushoz is jár frizura igazításra…
Ha egyetlen dolgot mondhatnál másoknak, mielőtt kutyát vesznek magukhoz, mi lenne az?
Az elején nehéz. Nehezebb is lehet, mint vártad. És nem pont azok a nehézségek, amikre számítottál. De aztán minden a helyére kerül, és nem is érted, kutya nélkül miért volt élmény egy erdei séta. 🙂
