Valériára az Instagramon figyeltem fel, ahol az egyik állatmentő oldal posztja alá kommentelt. A hozzászólásából kiderült, hogy ők is menhelyről fogadtak örökbe, így ismeretlenül ugyan, de megkérdeztem, lenne-e kedve leírni, hogyan is zajlott az örökbefogadás. Valéria nagy örömömre igent mondott, úgyhogy fogadjátok most szeretettel az ő történetüket!
A kutyás múlt
19 évvel ezelőtt estünk szerelembe egy tacskókeverék vörös bundájú angyallal. Morzsa kutyababaként került hozzánk, a „szőrgyerek” státuszból az évek alatt nagypapai státuszba került. Végtelenül okos és intelligens kutya volt, igazi arisztokratikus személyiség. 18 évig volt a családunk tagja, sajnos az utolsó éveiben már a hallását és a látását is szinte teljesen elveszítette, ráadásul jó néhány műtéten is át kellett esnie szegénynek. Ahogy idősödött úgy alakult át a mi életünk is, az utóbbi években extra törődést és odafigyelést igényelt a szépkorú öregúr ellátása. Az időskori nehézségek ellenére is nagyon szép és teljes életet élt, rettentően letaglózta a családunkat a tavaly júliusban bekövetkezett halála…
Hogyan döntötted el, milyen kutyád legyen?
Morzsa halála hatalmas űrt hagyott a szívünkben… Férjemmel egymástól függetlenül kezdtük esténként bújni a környéken található menhelyek honlapjait, de először még egymásnak sem mertük elmondani, hogy nehezen bírjuk kutya nélkül. Abban biztosak voltunk, hogy nem szeretnénk tenyésztett kutyát, inkább megmentenénk egy kis életet a menhelyről. Már nem emlékszem, hogy pontosan miért, de az esztergomi Bogáncs Kutya- és Kisállatmenhelyre esett a választásunk, ahol elsősorban az esztergomi gyepmesteri telepen halálra váró kutyák megmentésén fáradoznak.
Az örökbefogadás menete
A menhely honlapján hosszan keresgéltünk, abban biztosak voltunk, hogy tacsikeverék vörös kisfiút szeretnénk. Volt jó néhány jelölt, aki megfelelt az elképzeléseinknek, ezért egy szép szombati napon elautókáztunk Esztergomba. Előtte még soha nem jártam ilyen helyen, rettentően féltem, hogy mit fogok ott tapasztalni. Bennem is élt még az a régi sztereotípia, hogy ott összezsúfolva, étlen-szomjan-betegen sínylődnek az állatok. Ezzel szemben igazán kellemesen csalódtam! Előzetesen bejelentkeztünk, az otthon vezetője örömmel fogadott, és türelmesen kalauzolt körbe minket. Itt szeretném megemlíteni Pálmai Andreának, a menhely vezetőjének a nevét, akinek köszönhetően példaértékű és professzionális munka folyik a bajba jutott állatokért! Ha jól emlékszem 160 (!) férőhelyes a kisállatotthon. Ami először feltűnt, hogy tisztaság és rend honolt mindenütt, a kutyák egészségesek és ápoltak voltak. A lehetőségekhez képest elfogadható körülményeket teremtettek az ott lakó négylábúaknak, a többségük szemmel láthatóan jól érezte magát a társaival, csak egy-két letargikusabb állapotban lévő kutyust láttunk.
Mint már említettem, vörös és fiú kutyusra fókuszáltunk az internetes keresgélésünk során, majd kb. a második kennelnél, ahol 5-6 kistestű kutya élt együtt, elénk penderült egy fekete kislány. Nem parádézott, mint a többiek, de esküszöm az volt a szemében, hogy nyugodtan nézelődjetek még, de ti értem jöttetek… Körbejártuk ugyan az összes kennelt, de folyamatosan a fekete apróság izgatta a fantáziánkat. Visszatértünk hát hozzá, és hármasban is töltöttünk egy kis időt, teljesen elvarázsolt minket! Szegényke akkor már 11 hónapja lakott ott a menhelyen, a kistesóival együtt dobták be őket egy gyár udvarára, gondolom nem kívánt szaporulat voltak. A többieket már rég örökbefogadták, ő ott ragadt, mert fekete. Itt hallottam először, hogy sokan idegenkednek a fekete kutyák örökbefogadásától, nehezebb gazdit találni nekik.
(Szerkesztői hozzászólás: erről már írtam korábban, és csináltam is egy saját felmérést a fekete kutyákkal kapcsolatos örökbefogadási kedvről, mert hittem abban, hogy ez csak egy városi legenda. A felmérésről ezen a linken olvashattok.)
Micit ivartalanítva, védőoltásokkal és chippel ellátva hoztuk el a menhelyről, ezek költségeit kellett kifizetni, 12 ezer forintot. Itt jegyezném meg, hogy aki ismeri az állatorvosi ellátások költségeit, az tudja, hogy ez abszolút jelképes összegnek számít.
A hétköznapok
Az első napokban kicsit megijesztett minket Mici kisasszony, ugyanis azt hittünk, hogy nincs hangja, vagy legalábbis nem tud ugatni. Tartottunk a szobatisztaságra neveléstől, de szinte az első naptól kezdve jelzett, ha a dolgát szerette volna végezni. Rögtön megtanulta, hogy hol van a fekhelye, de sajnos ahogy egyre jobban a szívünkbe férkőzött a kisasszony, úgy férkőzött be az ágyunkba is… Eleinte mindig eldugta az utolsó falatkáit a pokróckájába, talán a menhelyen megszokta, hogy tartalékolni kell a rosszabb napokra. Nem ismerte a lépcsőt, ezért eleinte életveszélyes dolgokat tudott produkálni a fel/le közlekedésnél. Hetekig közelharcban állt a televízióval, és a saját tükörképével is, majd erről szép lassan leszokott. Emlékszem, egyszer az utolsó pillanatban tudtunk odaugrani a tévékészülékhez, mert Micike úgy döntött, hogy megtámadja a benne látható barnamedvét (éppen valami természetfilmet néztünk 
)! Az egyedüli problémát a pórázon való sétáltatás okozta. Hónapokig próbálkoztunk, mert eleinte teljesen lefagyott és megmerevedett a póráz látványától. Valószínűleg valami trauma érhette kiskorában ezzel kapcsolatban. Szerencsére mára már nagy csavargó lett belőle, szívesen sétál, imád új helyeket felfedezni.
A mi megboldogult Morzsa barátunk hagyta magát imádni és kényeztetni, de nem különösebben követelte ki. Mici viszont folyamatosan szeretget minket, majd állandóan úgy helyezkedik, hogy a nagy szeretetét mi is tudjuk viszonozni. Rengeteg furcsa és vicces tulajdonsága van. Ha beparfümözöm magam, ott áll szorosan mellettem és próbálja a testével felfogni a lehulló permetet. Amikor bekenem a lábam testápolóval, akkor hozzám dörgölődzik, hogy az ő bundájára is jusson. Ezek vajon kutyacsajos dolgok?!?! 🙂
Ha egyetlen dolgot mondhatnál másoknak, mielőtt kutyát vesznek magukhoz, mi lenne az?
Kutyát (vagy egyáltalán bármilyen állatot) befogadni hatalmas felelősség, de az a szeretet, amit kapsz tőle, mindenért kárpótol!