Az utóbbi időben történt párbeszédeim késztettek arra, hogy erről írjak, mert úgy tapasztaltam, hogy sokak nem, vagy csak részleteiben ismerik a különbséget.
A sintértelepet más néven gyepmesteri telepnek is hívják. Igazából a különbség elég röviden megfogalmazható: Egy gyepmesteri telepen altatnak, míg a menhelyen soha. De talán nem szaladjunk ennyire előre.
Beszéljünk kicsi a sintértelepekről. Ezek feladata az, hogy egy meghatározott területen “megtisztítsa” az utcákat a kóbor állatoktól. Bejelentés esetén kimennek az adott helyszínre, befogják az állatot és beszállítják. Ilyenkor általában 14 napja van a gazdának, hogy jelentkezzen a kutyáért, ezek után igazából szabadon elaltatható (vagy örökbe adható) lesz. Itt jön be az, hogy gyepmesteri telepe válogatja, mit tesz. Valahol azonnal altatnak a két hét lejárta után, de a többség most már (hála Istennek) csak helyhiány esetén nyúl ehhez az opcióhoz, bár ez nem jelenti azt, hogy egy ott lévő kutyának olyan sok esélye van hosszútávon a túlélésre, örökbeadásra. Manapság, szerencsére van néhány alapítvány, aki meg tudja oldani, hogy rajta tartja a szemét az ilyen sintértelepeken, és néha kimentenek egy-egy állatot. Illetve, ha fajtatiszta kutya kerül be, akkor mind a gyepmesteri telepek, mind a menhelyek fel szokták venni a kapcsolatot a fajtamentőkkel (De erről majd egy másik posztban mesélek részletesebben.) Mivel itt állami feladatot lát el a telep, állami pénzből, így sajnos a kutyák általában elég rémes körülmények között vannak, amíg valami nem történik velük. De nem megyek bele horror sztorikba, mert ez a blog nem azért készült, hogy bárkiben rossz érzéseket keltsen.
Egy menhelyen egyébként sajnos ugyanúgy lehetnek szegényes, vagy akár rémes körülmények is, hiszen a menhelyek többsége sajnos úgy működik, hogy alig élnek túl pénzügyileg. Ha az adományozók nem segítenék őket étellel, anyagi támogatással, már lehúzhatták volna a rolót. A menhelyek alapítványok, civilek által lértehozott egyesületek, amik az államtól vagy az önkormányzattól semmilyen anyagi támogatásban nem részesülnek, csupán az adó 1%-ából, adományokból tartják fenn magukat, már amennyire tudják. Itt igazi állatvédők dolgoznak, az állatok “begyűjtése”, majd ” tárolása” szeretettel, és a tőlük telhető legjobb tudással történik. Állatorvosi kezelést, gyógyszerezést, rehabilitációt kapnak az oda bekerülő állatok és nem utolsó sorban, rengeteg szeretetet. De senki ne gondolja, hogy ez valami 5 csillagos hotel, ahová beadhatja a kutyáját némi rehabilitációra, vagy ahogy sokan gondolják “ott majd jó helye lesz”. Az emberek egy részének a fejében az él, hogyha már nem tart igényt a kutyájára, mert túl sokat mozog, megunta, vagy túl öreg, nem ugat elég hangosan, nem fut elég gyorsan a kapuhoz csaholni, vagy már némi gyógyszer is kellene neki betegsége miatt, akkor leadhatja csak úgy a menhelyen. Nem tartozik felelsősségel érte, a menhelynek kötelessége befogadni az a kutyát, és gondoskodni róla élete hátralévő részében. Nos, nem megyek bele, hogy mit gondolok úgy egyébként az ilyen hozzáállásról, de annyit hadd mondjak el: NEM, nem kötelessége a menhelynek senki behozott kutyáját átvenni. Természetesen megteszik, hiszen tudják, ha nem vennék át, akkor a kedves “gazda” végezne az állattal valami rémséges módon (ismét nem részletezem). Az állatszeretet, az állatvédő ösztön azonnal bekapcsol, és egy újabb kutya kerül a menhelyre, ahol már így is szűkös a hely.
Tehát ez a nagy különbség a gyepmesteri telep és a menhely között. Az egyik, ha erőn felül is kell teljesítenie, mégis reményt ad a kutyáknak, a másik pedig csak reményt vesz el…