Krisztát “ezer éve” ismerem, még a kollégiumban volt szobatársam. Aztán útjaink egészen más irányt vettek, de a XXI. századi technológiának köszönhetően azért nyomon tudjuk követni egymás dolgait, már amennyit a social média lehetővé tesz. Szóval felfigyeltem rá a Facebookon, hogy egyszercsak lakás helyett már egy csodás kertről posztol és egyre több kutya jelenik még a képeken. 🙂 Mikor kitettem a terveim szerint utolsónak szánt, VI. sikersztorit, Kriszta szinte azonnal döbbenten kommentelte a posztot Instagramon, miszerint hogyhogy az utolsó??? Mivel nem ő volt az egyetlen, aki szerette volna a folytatást, így beadtam a derekamat, és ennek örömére megkértem Krisztát, hogy mesélje el az ő sikerstory-jukat. Úgyhogy most fogadjátok szeretettel Marci törtenetét!
A kutyás múlt
Házban vagy lakásban sosem volt kutyám. Az apám nem is annyira pártolta bármilyen állat tartását, így sok tapasztalatom nem volt. De mindig is tudtam, már gyerekként is, hogy nagyon szeretnék majd egy kutyát!
Hogyan döntötted el, milyen kutyád legyen?
Nagyon szerettem volna segíteni, egyértelmű volt, hogy menhelyről fogok örökbe fogadni.
Az örökbefogadás menete
Felvettem a kapcsolatot a Fűzesabonyi Állatvédő Alapítvánnyal, és kértem őket, hogy ajánljanak nekem ők olyan kutyát, aki a nehezen örökbefogadható kategóriába tartozott. Ekkor még nem is sejtettem, hogy a kutya színe ilyen erőteljesen befolyásolja gazdásodási lehetőségeit, sajnos a fekete színű kutyák jóval rosszabb esélyekkel indulnak világosabb bundis „kollégáikkal” ellentétben (Az ezzel a (tév)hittel kapcsolatos saját felmérésemet ezen a linken találjátok! -szerk.) Nem, kor, szín és méret számomra nem volt tényező, rábíztam magam azokra, akik jobban ismerik a kutyókat és az életstílusom alapján akit a legmegfelelőbbnek tartottak számomra. Nem volt egyszerű dolgom, mert a munkahelyemen mindig más műszakban dolgozom, ráadásul ekkor még nem is kertes házban laktunk. Ezért a menhely első körben nem akart nekem örökbe adni, úgy ítélték meg, hogy nem tudok megfelelő, állandó ritmust biztosítani egy kutyának. De végül sikerült őket meggyőznöm, hogy a párommal mindketten felelős gazdik leszünk és a sétáltatást és a vele való foglakozást megosztva meg fogjuk tudni oldani a feladatot.
Az alapítvány végül Marcit és egy másik, egyébként lány kutyát ajánlott nekem, mindketten feketék. A fiú kutya mellett döntöttem, nem igazán volt semmi tényleges mérlegelés részemről.
Debrecenből felutaztam Pestre, ahol az ideiglenes befogadója hozta elém az állomásra. Alig egy hónapot töltött ezzel a lánnyal, az ideiglenes befogadójával és úgy sírt mint egy gyerek, mikor látta, hogy elveszik az első embertől, aki kedves volt vele. Marciról ugyanis tudni kell, hogy nagyon rossz körülmények közül való:
2013 telén egy csont és bőr, kiláncolt fekete nagytestű kutyához mentek ki az állatvédők. A kutyát egy oldalára borított hordóhoz láncoltak, ami mire kiértek hozzá, már csak másfél méteresre gabalyodott össze. Felszólításra kitekerte a tulaj a láncot, hogy nagyobb mozgástere legyen a hordó körül, ami „házként” funkcionált a szerencsétlen számára. Friss víz és étel nem volt előtte, csak némi krumpli maradék belefagyva némi korábban folyékony halmazállapotú jégbe. Ez a kutya volt Marci. Hosszas unszolás hatására a tulaj végül hajlandó volt átadni őt az állatvédőknek, hogy „megkímélje” magát a későbbi esetleges hivatalos hercehurcáktól állatvédőkkel, rendőrökkel, állatorvossal…. se chip, se ivartalanítás, se oltások, se egy minimális emberi együttérzés, ahogy szerencsétlen állat tengette a napjait. Innen indult tehát Marci sorsa.
Emlékszem arra a pillanatra a Nyugatinál, amikor kezemben a pórázával és vele leültem a lépcsőre és a sírás határán azon gondolkoztam, hogy fog-e vajon engem is annyira szeretni mint az ideiglenes örökbefogadóját, aki után annyira sírt… De végül elhesegettem a fejemből ezeket a hülye gondolatokat, elindultunk megkeresni a hazafelé vezető vonatot a nagy “Budapestiából”, hogy együtt megkezdjük a közös életünket Debrecenben.
Úgy emlékszem kb 20.000 forintot fizettem érte az Alapítványnak, de már oltva, chipezve, féregtelenítve és ivartalanítva került hozzám. Egy pillanatig se fordult meg a fejemben, hogy ez sok, hálás voltam érte, hogy az Alapítvány ezt már elrendezte. Tőlem csak annyit kértek, hogy szeressem, mint családtagot!
A hétköznapok
Marci tökéletes első kutya volt, 2 év körüli mire hozzám került, előttem már egy hónapja volt ideiglenes befogadónál, így szobatiszta volt kezdésnek, nem rágott semmit csak azt a gumicsontot, amit az ideiglenes befogadója búcsúajándékként adott neki és amivel minden este aludt. Felvette az életritmusunkat, kivárta a sétiket, nem kapart, nem ugatott.
Szívszorító volt látni, ahogy egy már felnőtt korban lévő kutya a láncos évek után végre szabadon olyan esetlenül szaladt, mint egy kölyökkutya, aki hirtelen nem tudja rendesen koordinálni a nyelvlógatást és a hosszabb lábakat. Az első póráz nélküli körök, a szabadság, ahogy lifegtek a fülei a hatalmas zomzom körökben, botok, botok, mindenfelé BOTOK!! Mindennel lehet játszani, mindenhol szagok, más kutyák, napi 2x fincsi kaja (amit a mai napig habzsolva eszik, mintha nem lenne holnap) és szeretés, szeretés, szeretés.
Rengeteg tanulás, összecsiszolódás és a tökéletesség útjában csak az én tökéletlenségem állhat, nem rajta múlik. 🙂 Marci egyszerűen fantasztikus. Kívánni nem tudnék jobb első tapasztalokat, mint amit vele élhettem át.
De mellette tanultam meg olyan negatív dolgokat is, amiket elképzelni sem tudtam. ’Panelben kutyát?! Hát mit képzel maga?’ – még az épület takarítónője is kötelességének érezte, hogy kioktasson, ami nem kifejezetten a munkaköri leírásának lenne szerves része. Marci mellett tanultam meg, hogy igenis minden pillanatban résen kell lenni, mert a rosszindulatú emberek gyűjtőhalmaza bizony a városi lakóközösség. Hiába volt rajta póráz és hám, a vérmes pincsis telepi-nénik így is mindig megtaláltak minket a megjegyzéseikkel. Volt hogy az utcán belém kötött egy nő, hogy nem mer átkelni mellettünk haladva a zebrán, mert én „harcikutyát” sétáltatok… az emberi primitívség mélységei határtalanok.
Ha egyetlen dolgot mondhatnál másoknak, mielőtt kutyát vesznek magukhoz, mi lenne az?
Marcinak köszönhetem, hogy megtanultam, ami az egyiknek szemét, az a másiknak kincs lehet. Hogy a szeretet és lojalitás nem Pedigree kérdése. Hogy megtanulhattam olyan dolgokat, amiket azelőtt nem tudtam vagy nem is ismertem magamban. Hogy az a szeretet, amit egy kutyától kapsz, nem hasonlítható semmilyen más szeretethez és megfizethetetlen. Olyannyira, hogy azóta bővült a család, és felszaporodott az örökbefogadott kutyák száma! 🙂 Ugyan azóta már kertesházban lakunk, de ők is bent töltik a napjukat és az éjszakájukat is velünk, hiszen családtagok!
Sehr schöne Geschichte
Ich bin sehr stolz drauf wir uns kennen gelernt haben Kriszta und ich lerne unglaublich so viel von dir jeden Tag. Das ist ein sehr gutes Vorbild was du uns zeigst. Wie du alle deine Hünden liebst und wie du über ihnen erzählen kannst 🙂
Hi! Unfortunately i don’t speak German, but Google translator helped me out to understand your message. 😀 I’m happy you liked the story. I hope Kriszta will be a good inspiration for others just as much as the other owners who shared their success stories with the adopted dog.
I want that people see adoption from a shelter and volunteering at a shelter is fun. 🙂