Apacs kutyára és gazdája, Vivien posztjaira az Instagramon (@babacsov) figyeltem fel. Személy szerint nagyon kedvelem a Harlequin mintázattal rendelkező bundásokat, így elsőre emiatt kezdtem el nézegetni a fotóit. Aztán feltűnt, hogy mindig használja az #adoptdontshop és a #shelterdog megjelölést, így már egyértelművé vált, hogy milyen helyről is való a mindig mosolygós cukiság, Apacs és szerettem volna, ha Vivien Nektek is elmeséli, hogyan találtak egymásra! Fogadjátok szeretettel az ő sikertörténetüket!
A kutyás múlt
Én voltam az a fajta kisgyerek, aki minden Jézuskának, húsvéti nyúlnak, Mikulásnak címzett levelében kiskutyát kért, de a családom a panel tizedik emeletén nem tartotta túl jó ötletnek a családbővítési terveimet.
Hogyan döntötted el, milyen kutyád legyen?
Mindig a fejemben motoszkált a kutya gondolata, de csak akkor vágtam bele, amikor már volt stabil albérletem és egy rugalmas, fix állásom. Elkezdtem Facebookon az összes utamba eső menhely oldalát követni, de hamar rájöttem, hogy a kis lakás miatt jelentős hátrányból indulok, emiatt nem is mertem írni egyik helyre sem. Volt egy pár kistestű kutya, akiket el tudtam képzelni a kanapémon héderelni, vagy akikkel nagyokat lehet kirándulni, de a fordulópont akkor jött el, amikor Ausztriában pihentem. Egy nagyobb túra után heveredtem le és rutinszerűen a kutyás posztokat kezdtem el pörgetni, amikor megpillantottam az akkor még Folti néven futó kutyát egy bejegyzésben. A füzesgyarmati gyepmesteri telep oldalát akkor láttam először, de tudtam, hogy ez az a hely, ahonnan én örökbe fogadok. És mint a mesében, azt is tudtam, hogy ő lesz az igazi! Az össze-vissza foltos, minden színű bundájával olyan volt, mint egy apró indián, aki összekuporodva, bánatos pofával figyel a gyepmester kezei közül. Még két napig folyamatosan figyeltem a kommenteket, van-e gazdijelöltje, van-e bármi fejlemény, és közben próbáltam megfogalmazni, hogy én mit fogok írni, amikor hazaértem.
Az örökbefogadás menete
Mint kiderült, a Facebook oldalt egy budapesti hölgy indította, hogy az ottani kutyáknak legyen esélye kiszabadulni. Az üzenetem utáni este azonnal felhívott, hosszasan beszélt róla, hogy „Folti” (persze akkor már tudtam, hogy Apacsnak fogom hívni) mennyire bújós, kedves kissrác. Ez volt az első és egyetlen beszélgetésem vele, átadta a kontaktot egy másik, nagyon kedves hölgynek, aki lejár a polgármesteri hivatal által üzemeltetett gyepmesteri telepre lefotózni a kutyákat. Másnap beszéltem vele, hogy húsvét hétfőn hozzák a kutyát. Annyira hirtelen volt az egész, átgondolni sem volt időm, hogy akkor most tényleg? Nem volt szó se más érdeklődőről, se arról, hogy kijönnek körbenézni, vagy szerződést kell írni, csak ki akarták juttatni a kutyát a telepről.
A lakásunktól nem messze találkoztunk, a csomagtartóban egy kétszer akkora kutya figyelt, mint amit vártam. Ahogy kiszállt, alig lehetett ráadni a nyakörvet és a pórázt, folyton ugrált fel ránk, húzott és futkosott volna. Egészen más természet volt, mint a képeken. Teli szájjal vigyorgott, mint aki megnyerte a lottó főnyereményt. 🙂
Amikor kérdeztem a költségeket, a fuvart, azt mondták ne törődjek semmivel, csak biztosítsak neki egy boldog életet, szóval nem kellett a menhelyekre és alapítványokra jellemző pénzbeli adománnyal hozzájárulni, helyette huszonöt kiló száraz tápot és konzervet küldtünk le a telepre. Nekünk itt indult a dolog költséges része. Apacsot nem kezelte orvos, úgyhogy másnap azonnal dokihoz mentünk, elkezdtük az egész oltási programját, szűrtünk szívféregre és a negatív eredmény után megkezdtük a védekezést mindennemű parazita ellen. Kiderült az is, hogy sokkal fiatalabb, mint azt a gyepmesternél hitték, és hogy az egyik szemfogát ki kell húzni, mert egy korábbi betegsége miatt tönkrement. Az ivartalanítást későbbre hagytuk, de azóta már az is megtörtént, hogy teljesen felkészülve kezdhesse a kutyasulit és a kutya napközit.
Az egész orvosi kör után úgy vélem az a kis hozzájárulás, amit a menhelyek kérnek a kikezelt, oltott, chipezett, esetleg már ivartalanított kutyákért, igazából semmiség. Én már bőven a sokszorosát hagytam ott a dokinál ezekre. Természetesen nem bánom, de fontosnak tartom elmondani, hogy a menhelyek, alapítványok által kért összegek a valódi költség töredékei!
A hétköznapok
Kezdésnek biztos volt, hogy Apacsnak fogalma sincs a pórázról. Megismerkedésünk ötödik percében az Üllői út zebráján kigáncsolta a barátnőmet, a lámpa pirosra váltott, a kocsisor indult volna, én meg lefagyva figyeltem a földről négykézláb feltápászkodó lányt és a büdösbogárként hátán fekvő kutyát. Akkor kaptam fel először ezt a teljesen ismeretlen, bolhás kutyát a karomba, aki azonnal megnyugodott és elégedetten vigyorogva szemlélődött.
Az első éjszakáján annyira fáradt volt, hogy a sétából felérve azonnal elaludt a kiságyában, viszont a második napon lefekvéskor fel-alá járkált. Akkor realizálódott bennem, hogy ez visszafordíthatatlan. Egy kicsit meg is ijedtem, talán el is bizonytalanodtam, hogy most hogyan tovább?! Sosem volt kutyám, nem tudtam elképzelni mekkora felelősséggel jár, és habár előtte Cesar Millan maratonokat tartottunk, de akkor éppen ezek nem adtak megfelelő válaszokat a kérdéseimre.
A családom jóval később tudta meg, hogy örökbe fogadtam. Anyukám először kiakadt, hogy ez buta döntés volt, ez hatalmas felelősség, de csak egyszer kellett találkoznia vele, és azóta Apacs masnival átkötött ajándékcsomagot kap Mikulásra, saját, hatalmas ajándékzacskót tele finomságokkal karácsonyra, és az az első kérdése, hogy mi van a kiskutyával. Először azt mondta, hogy milyen kis csúnya, most meg, hogy soha ne kössem ki sehova, mert olyan szép, hogy valaki a végén ellopja!
A szobatisztasággal nem voltak gondok annak ellenére, hogy nagy valószínűséggel korábban nem lakásban volt tartva. Az első időkben, ha hangosan szóltunk rá megijedt és kicsit becsurgatott, de ez is hamar elmúlt. Az új nevét is pillanatok alatt megtanulta. Az előéletéről semmit sem tudtunk, de az látszott rajta, hogy bántották, a gyerekektől eleinte rettegett, a férfiakat megugatta, de a nálunk töltött eddigi tíz hónap alatt rengeteget változott. Azóta mindent megtettem azért, hogy megismerkedjen a nagyvilággal, számtalan embert, kutyát, és helyzetet mutattam meg neki, ráadásul együtt él békességben egy vörös ördög cicával, pedig nem indult zökkenőmentesen a kapcsolatuk.
A barátok azonnal szerelembe estek vele, és ő is velük. Mindenhova velünk jön, a kocsmákba, plázákba, kajáldákba, ottalvós estékre, kiülős piknikekre, kirándulásokra mindenfele. A tömegközlekedés még nem a kedvence, hacsak nem a karomba kisbabáskodik fél órán át a tömött éjszakain, de pont ezt elkerülendő lassan meglesz a jogosítványom is, amire nélküle nem lett volna indíttatásom.
Ha egyetlen dolgot mondanál másoknak, mielőtt kutyát vesznek magukhoz, mi lenne az?
Tegyék! Ahogy a körülmények engedik, minél előbb! Ha úgy gondolkodnak, mint a legtöbb kutyás, akit ismerek, hogy a kis szőrös szaros körül forog a világ, akkor ne féljenek belevágni. Ha valaki kis lakásban él, az se tartson tőle! Mivel Apacs még fiatal és nagyobb a mozgásra való igénye, így általában egy-másfél órát sétálunk és labdázunk reggelente, majd este még egyet. Napközben kamerán át figyelem, ahogy a kanapén durmol, szabadnapokon pedig általában egész napos elfoglaltságokat tervezünk, így mindig maximálisan le van mozgatva.
Sokan hangsúlyozzák a megfelelő kutya kiválasztását, de nálunk úgy érzem, mintha Apacsot direkt fújta volna utamba a szél. Korábban úgy éreztem, nem lesz kutyám, csak ha veszek egyet, de azt nem akartam. Aztán jött ő, minden tökéletesen gördülékenyen ment, mintha ő maga sétált volna be az ajtómon, azért hogy megváltoztassa az egész életemet. A makacsságával és dacos hisztijeivel sokszor nem könnyíti meg a dolgom, ebben hasonlít is rám, de közben nagyon igyekszik és figyel rám, ahogy én is rá!
