Albert a saját kutyám. Életem meghatározó részében, az elmúlt 8 és fél évben velem volt. Pont a legjobbkor érkezett, és igazából az egész felnőtté válásom tanúja volt. Végig asszisztált minden karrier és magánéleti sikert és kudarcot, mindig megvígasztalt vagy velem örült. Szerettem volna, ha megismeritek őt, így most fogadjátok szeretettel Albert történetét.
A kutyás múlt
Amióta az eszemet tudom, volt otthon kutyánk. Az első emlékem még nagyon kicsi koromból van, egy fekete tacskó keverék kutyát láttunk meg anyukámmal az ABC előtt. Arra nem emlékszem, hogy megsimogattuk-e, de valami biztosan történt, hiszen a kutya elkezdett minket követni, ez már tisztán rémlik. Bicajjal voltunk, én ültem a bicikli hátulján és miután elindultunk, folyamatosan hívtam a kutyust, hadonásztam neki hangtalanul, hogy anyukám észre ne vegye. Szerintem ezt még sosem mondtam el neki, úgyhogy ő is most tudja ezt meg, a sorokat olvasva… 
Persze a kutya kitartóan futott utánunk, egészen hazáig. Anyukám nem volt boldog. Remélte, hogy majd elmegy, de a kutyus kiválasztott minket, és ott ragadt a küszöbünkön. Kleó lett a neve és élete végig a családdal maradt. Először velünk, majd később a nagyszüleimhez került, ahol már régóta nem volt kutya és ahol egy hatalmas kertet őrizhetett és jött-ment-intézkedett állandóan. Epilepsziája volt, végül sajnos emiatt is pusztult el. Volt egy Félix nevű, fekete-fehér keverékünk is pár hónapig, szintén hozzánk csapódott, de róla kiderült végül, hogy van gazdája (ekkoriban még nem volt se internet, se chip, se semmi ilyesmi…)., így ő hazakerült. Aztán megérkezett Kajla, aki az akkori szép, de nagy résekkel rendelkező kerítésünkön átbújva bejött a kertünkbe. Miért pont a miénkbe? Hiszek benne, hogy tudta, jó helyre jön. Beteg volt, szopornyicás. Ahogy a blogot bemutató oldalamon is írtam, a szüleim állatorvosok, így nem volt kérdés, a legjobb helyen kötött ki. Kajla jobban lett, de mivel a kerítésünkön ahogy befelé is könnyen lehetett jönni, kifelé is ugyanúgy járható volt, kikötve pedig nem szerettük volna tartani, ő is a nagyszüleimhez került. Pár évre rá teljesen kicseréltettük a kerítést, ekkor lett Tomi nevű Arany Retriever-ünk, akit nővérem kapott ajándékba. Mindig az Arany Kutyakönyvet bújtuk tesómmal, és ez a fajta kutya volt az, amilyet nagyon szeretett volna. Mikor Tomi pár éves volt, a szomszédunk talált egy tucatnyi kiskutyát egy zsákba kötve, a folyóba dobva. Egyetlen egy élte túl, aki a zsák legtetején volt, ő lett Pinyi. Egy tacskó keverék kiskutya. 1-2 napos volt, még a köldökzsinórral a hasán, mikor kibontottuk a zsákból. Cumisüvegből neveltük anyukámmal, 3 óránként keltünk hozzá még éjszaka is, és sikeresen felneveltük. Tomit végül 11 évesen kellett elaltatni, mert súlyos, áttétes daganatait már nem lehetett tovább kezelni. Ezután csatlakozott Pinyihez Koti, aki egy súlyos bőrbetegségben szenvedő Westy volt. Őt a gazdái el akarták altatni, így hozzánk került inkább, és szüleim álhatatos ápolásának köszönhetően sokáig éldegélt a kertünkben. Majd érkezett Rozi, aki egy mudi keverék, és rövid lábai miatt nem kellett se a hobbi tartóknak, sem juhászoknak. Így ő is nálunk kötött ki. Ezután pedig hozzánk került Tapi, aki egy fajtatiszta puli. Agyon éheztett, halálán lévő állapotban talált rá anyukám. Tapi a gondoskodásnak köszönhetően maradandó károsodás nélkül felépült. Mostanra már csak Rozi és Tapi maradt a szüleimnél élő falkából, Pinyi 17 évesen hunyt el idős öreglányként, Koti pedig nem sokkal később távozott az örök vadászmezőkre. Szóval mindig is volt kutyánk, sokszor több is egyszerre. Számomra elképzelhetetlen volt, hogy kutya nélkül éljem az életem.
Hogyan döntöttem el, milyen kutyám legyen?
Mint látjátok, egy kivételtől eltekintve mindig valamilyen sérült, beteg, segítségre szoruló kutyánk volt, akit innen-onnan fogadtunk be. Így számomra sosem volt kérdés, hogyha elköltözöm a szüleimtől, akkor is lesz kutyám és majd örökbe fogok fogadni.
Az örökbefogadás menete
Nálam ez nem tudatosan történt. Követtem egy olyan Facebook oldalt, melyet olyan lányok üzemeltettek, akik nagyon szerettek volna segíteni gazdátlan kutyákon. Ezen az oldalon jelent meg először Albert fotója, aki nem menhelyen volt, hanem az oldal egyik üzemeltetőjénél, aki találta őt a 10-es úton ballagva, nyakörvvel, jól tápláltan. Szóval ez a lány betette az autójába és hazavitte, jobb híján. Sokáig kereste a gazdáját, mert chip nem volt benne. Rádióban, interneten, plakátokon azon a környéken, ahol találta. De Albert senkinek nem hiányzott. Közben kiderült, hogy a lány saját kutyájával nem jön ki jól Albert, így más megoldás hiányában panzióba kellett vinnie, Tárnokra. Próbált neki új gazdát találni, de valahogy senkinek sem kellett. Miután már pénze se volt elég a panzióztatásra, hiszen a lány akkor még diák volt, feltette erre a bizonyos Facebook oldalra is (az oldal azóta már nem üzemel), hogy valaki vállalja már el pár hétre, amíg örökbe nem fogadják. Rengeteg oldalon, többek között a Futrinka oldalán is hirdetve volt, és úgy gondolta, biztosan lesz gazdája hamarosan. Szóval jelentkeztem, mert gondoltam pár hetet tudok segíteni, elfér nálam. Mindig is kertben volt kutyám, nem is igazán tudtam, hogy mire vállalkozom (minimum a reggel-este sétáltatás, ugye…). Szóval elhozták hozzám, megkezdtük közös életünket. Ugyan nem túl hamar, de valóban jelentkezett egy család, hogy szeretné megnézni és örökbe fogadni, ha minden jól alakul. Pár másodpercig hallgattam a telefonban, majd azt mondtam: „Háááát, igazából ennek a kutyának már van gazdája! Elnézést, elfelejtettük levenni az internetről!”
Abban a pillanatban, amikor valóságosság vált, hogy akár másé is lehet, azt éreztem, hogy nem akarom odaadni senkinek. Így lett végül Albert az én kutyám!
A hétköznapok
8 és fél éve élünk együtt Alberttel, akkor volt kb. 2 éves, amikor hozzám került. Millió és egy történetem lenne róla, így próbálom magam kontrollálni és csak a lényegre törekedni.
Nagyon örültem neki, hogy egy relatíve kész kutyát kaptam. Felnőtt volt, így a pisi-kaki téma nem volt gond, vissza tudta tartani tovább. Az első napokban 4 óránként vittem le. Ebben segített, hogy pénteken hozta el hozzám a lány, így a hétvégét otthon tudtam vele tölteni. Semmi probléma nem volt vele soha, nem rágott meg semmit, nem tett tönkre semmit. Pár perc alatt megtanulta az ül-fekszik-helyedre-marad parancsokat. Szobatiszta volt első perctől.
Az utcai viselkedése mindig vegyes volt, azt mondanám, hogy a kutyák 60-70%-ával jól kijött fiatalon, de ahogy öregszik ez az arány egyre csökken. 😀 Emberekkel nem barátkozott soha, nem igazán érdeklődött senki iránt. Aki az én „falkámba” (barátikör) tartozik, azt mindig is szerette, vagy elfogadta, de külsősökkel nem állt le. A férfiakat mindig kifejezetten gyanúsnak találta, velük távolságtartóbb a mai napig is, a férjemet, az apukámat és a sógoromat kivéve.
A lakásban nagyon példásan viselkedik. Természetesen nem volt megengedve neki, hogy az ágyra felmenjen, de saját magam milliószor megszegtem ezt a szabályt, mert annyira elképesztően kedves, hogy nem lehet neki ellenállni. 😀
A macskákat, mókusokat, madarakat borzasztóan hajtja (ebből már nekünk is volt bajunk…). Erről sajnos nem tudtam lenevelni, így marad a szigorú pórázas séta olyan helyen, ami nem macska, mókus, stb biztos… (utca, erdő)
Albert hamar igazi társammá vált, és ugyan nem tudtam vele soha kávézókba, kocsmába menni, mert nem volt soha társasági kutya, nem bántam. Az életem része, méghozzá fontos és értékes. Rengeteget kaptam tőle, a világ legragaszkodóbb kutyája, neki én vagyok a minden. Értelmes és érzelmes. Minden reggel bejön a hálószobába, mikor megszólal az ébresztő, és üdvözöl. „Elmondja” mennyire hiányoztam!
Akármit csinálok ül mellettem és figyel. Mikor otthonról dolgozom, fekszik mellettem a földön egész nap. Ha nem vagyok otthon, akkor a férjem (aki mindig otthonról dolgozik) íróasztala mellett fekszik és úgy pozícionálja magát, hogy hozzá tudjon érni a lábához.
Ahogy idősödik, egyre több a rigolyája, például most már pontban este 10 órakor ő fekszik a helyén, és ha mi utána még zajongunk, akkor kiakadva dünnyög a kosarában fekve. 😀 Hatalmas egyéniség, és még órákig tudnék róla írni!
Ha egyetlen dolgot mondhatnék másoknak, mielőtt kutyát vesznek magukhoz, mi lenne az?
Hogy akármennyire is nehéz néha, pl. télen-nyáron, esőben, hóban, szélben, forróságban napi kétszer levinni sétálni, vagy akármilyen gondot is okoz a viselkedése miatt (összeverekszik más kutyákkal, megugat egy embert az utcán, stb.), akármennyit kell és kellett rá költenem a különböző betegségei és a saját hülyesége miatt (verekedésből adódó sérülések), soha semmiért nem cserélném el őt, és a kutyás életet. És ha foglalkozik az ember a kutyájával, olyan kapcsolat alakul ki, mely mással nem összehasonlítható, egészen különleges szeretet. És ezt csak az értheti és érezheti, akinek van saját kutyája.
