Gondolom sokan azt várják, hogy nyitásként valami drámai történet következik, amikor is a szívem egyik pillanatról a másikra megdobbant és végleg elvesztem ebben az állatmentős világban. Az igazság azonban egészen más…
Állatorvos családban nőttem fel, Anyukám, Apukám és anyai Nagypapám is állatorvos. Születésemtől fogva állatok vettek körül. Ráadásul kifejezetten izgalmasan, több okból is. Nagypapám falun volt régiós állatorvos, ami egy egészen más világ volt, mint amit mi a városban, a kisállat rendelőben látunk, mikor oltásra visszük a kutyánkat, macskánkat. Minden nyáron több hetet a nagyszüleimnél töltöttem Vésztőn. Akkoriban az volt a szokás, hogy az éjszaka kellős közepén is felébresztették az állatorvost, ha arról volt szó, hogy ellik a tehén vagy valami gond adódott egy udvarban valamilyen állattal. Ilyenkor kavicsokkal dobálták a nagyszüleim hálószobájának ablakát. Nagypapám mindig(!) felkelt, felöltözött és kiment az adott házhoz. Mivel nagyon kicsi voltam, így sajnos nem mehettem vele ezekre az éjszakai kiszállásokra, pedig egyébként roppant mód érdekelt volna, mi történik. Viszont cserébe láthattam sok érdekes dolgot napközben, illetve éjszaka a nagyszüleim udvarában is, mert nekik több disznójuk is volt, ahol rendszeresen születtek kismalacok. Ilyenkor akár az éjszaka közepén is kint gubbasztottunk nővéremmel és Papámmal az ólban, pizsamában. Mamám hiába könyörgött, hogy menjünk be, mert megfázunk, koszosak vagy büdösek leszünk, késő van stb, nem voltunk hajlandóak mozdulni. Egészen kicsi gyerekként láttam mindenféle állat ivartalanítását, ellését és sajnos esetenként altatását is. Számomra a legcsodálatosabb gyerekkor volt, amit csak el tudok képzelni. Nem cserélném el semmire. Magamba szippantottam az állatok szeretetét, tiszteletét, és közelről láttam ennek a fajta állatorvoslásnak és az állattartásnak (ma már különlegesnek számító) minden csodás pillanatát és nehézségeit is.
Szüleim révén a “hétköznapi” kisállattartásba is belenőttem születésemtől fogva, mert mindig volt 1-2 kutyánk, és annyi macskánk, amennyi éppen a házhoz csapódott. Békéscsabán nőttem fel az egyik kertvárosi részen. Néha mégis olyanok voltunk, mintha Dr Bubó rendelőjében laknánk. Neveltünk fel varjút, galambot, több rigót, verebet, teknőst és cumisüvegből egy tucat kiscicát és egy kiskutyát is. De volt kanárink, több nyuszink és még tyúkjaink is (csak úgy, nem fogyasztásra). Mégis talán a legkülönlegesebb szerzeményünk egy kiscsibe volt, akit anyukám talált a munkahelye (ami egy irodaház) előtti konténerben, egy gyógyszeres dobozban kidobva! A parkolóban meghallotta a csipogást és a hang nyomába eredet. Így talált rá. Hogy hogyan került oda, a mai napig rejtély. Szegény csibének az egyik szeme hiányzott és a csőre nem illeszkedett rendesen, így nehezen tudott enni. De aztán Anyukám szerető és gondoskodó kezeinek köszönhetően szépen fejlődött és egy normál méretű, bézs – fehér tollazatú csirke lett belőle. A kerítésünk tetején ült minden nap és csendben figyelte az utcát. Soha nem ment el, nem repült át a kerítésen és ha Anyukám hazaért, azonnal ment elé a garázs ajtajához.
Mindig arra tanítottak a szüleim, és azt a példát láttam Anyukámtól, hogy a rászorulókon segíteni kell. Nincs ez másképpen az olyan állatokkal sem, amelyek a menhelyen élnek. Mint mondtam, arra nem emlékszem, mikor mentem ki először a Csabai Állatvédők által fenntartott menhelyre, de abban biztos vagyok, hogy Anyukámmal voltam ott első alkalommal. Gyerekként különösen fogékony vagy mindenre és rosszul tudnak érinteni dolog, amiket felnőttként már jobban kezelnél, de nálam nem maradt meg semmi rémisztő vagy végtelenül elszomorító emlékkép. Viszont valamit megmozdított bennem, mert azóta is mindig azon jár az eszem, hogyan segíthetnék.
A sétáltáson felül szakmai segítséggel törekszem hozzá járnulni ahhoz, hogy a kutyák jobb eséllyel induljanak az örökbefogadás rögös útján, ezért kutya trénerként nagy hangsúlyt fektetek a szocializációjukra és az alapvető parancsok elsajátítására.
Én így kerültem bele ebbe a “menhelyes” világba és remélem, hogy a beszámolóimmal, történeteimmel közelebb tudlak Titeket is hozni ahhoz, hogy milyen is a menhelyen az élet.